Brüsszel

Egyéni keresés

Brüsszel, Leuven, Bruges

Ómagyarok és szép új Európa...

• Nõk Lapja
• Hulej Emese
• 2009. 03. 18.

Nemigen lehet úgy Brüsszelbe repülni, hogy egy-két politikussal ne találkozzék az ember a gépen. Mostanában minden út és mindenki útja Brüsszelbe vezet. Aki meg még szerencsés is, az eljut Leuvenbe és Bruges-be, ahol az uniós irányelvek után alámerülhet a csokoládéboltok kínálta örömökben. És a sörözőkében. Igaz, ez utóbbiról majd egy másik cikkben olvashatnak. Amit valaki más ír.

 

Amikor az ember hazaér egy utazásról, a kérdések alapján könnyen eldöntheti, miről lesz érdemes írnia. Melyik bennünk élő, vagy belénk sulykolt közhellyel próbáljon meg leszámolni, és melyiket igazolja. A brüsszeli Európai Parlamenttel kapcsolatban mégsem vállalkozom mély igazságok közlésére, pedig második alkalommal töltöttem jó néhány órát a falai között. Igaz, néha a külsőségek - nem is beszélve az első benyomásokról - árulkodóak tudnak lenni, de a felületesség veszélyét is hordozzák.

 

A ház csupa üveg, csupa praktikum, az új épületeknél az energiatakarékosság is fő szempont volt. A falak, az ablakok speciálisan hőszigeteltek, napkollektorok adnak energiát, a vécéöblítéshez pedig esővizet használnak, ebből Brüsszelben rengeteg gyűlik össze. A tárgyalótermekben az ülések rögzíthetők, van egy kiválóan felszerelt tévé- és több rádióstúdió. Jó érzés, hogy az egyik épületszárnyat Antall Józsefről nevezték el. (A másikat Willy Brandtról, a hozzájuk vezető üveghidat pedig Konrad Adenauerről.)

"A ház csupa üveg, csupa praktikum, az új épületeknél az energiatakarékosság is fő szempont volt. A falak, az ablakkok spceiálisan hőszigeteltek, napkollektorok adnak energiát."

 

A híradóban a brüsszeli tudósításokban csak Barrosót és társait, miniszterelnököket, minisztereket látunk, legfeljebb képviselőket. A felvételekhez képest a ház (házak) hangulata jóval lazább. Szó sincs arról, hogy mindenki öltönyben, nyakkendőben, vagy feszes kosztümben járna, vannak ott farmerben is szép számmal. Rengeteg a látogató és rengeteg a fiatal, mert itt dolgozni jó állásnak számít több szempontból is. Nemcsak a fizetés miatt, hanem, mert kapcsolatokat építhet ki az ember, a körülmények pedig ideálisak. Már persze azoknak, akik ottlétük első napján nem vesznek el a liftek, épületek, emeletek útvesztőjében, és akiket azóta sem látott senki. 

 

Játszótér-igazság

 

Egy másik igen érdekes apróság: egy televíziós kolléganőnk felfázott, elkísérték a Parlament (gondolom) egyik orvosi rendelőjébe, ahol őt is, a tőle vett vizeletmintát is perceken belül megvizsgálták, ellátták a kellő gyógyszerrel, gyógytea-filterekkel, mindezeket tehát nem receptként kapta meg, hogy váltsa ki, hanem a kezébe nyomták. Aztán a lelkére kötötték, hogy az üdítők közül pár napig részesítse előnyben az áfonyalevet. (Ami természetesen kapható is.) Így hangzott el Zsófi szájából az a meghökkentő mondat: „milyen szerencse, hogy itt lettem rosszul, és nem otthon..."

 

Nem szeretnék a vészmadár szerepében feltűnni, de minden egyes belépésünkkor arra gondoltam, hogy míg a repülőtéren szinte a retinánkat is lehántották, de a cipőinket tényleg, addig a Parlament biztonsági rendszerén úgy mentünk át, mint kés a vajon. Gondolom, ennek vége, nemrég olvastam, hogy bankrablás történt az épületben, mégpedig a központi ülésteremhez igen közel. Azóta valószínűleg nem olyan egyszerű a beléptetés.

A brüsszeli főteret, a Grand-Place-t a céhek házai ölelik körül

 

És egyáltalán nem olyan egyszerű átlátni magának a Parlamentnek a rendszerét sem. Például, mert itt nincs kormánypárt, meg ellenzék, ezért a pártok és a nemzeti delegációk állandóan szövetségeseket keresnek az ügyekhez. Ebből következik, hogy az érdekek sokszor felülírják az értékeket. Most úgy tűnik, az érdekeknél stabilabb alapokra kellett volna ezt a közösséget építeni. A kint dolgozók szerint sok a téveszme bennünk az EU-val kapcsolatban, sokan hiszik, hogy a játszóterek játékainak lecserélése, vagy a vendéglátósok és a közétkeztetés életének megnehezítője, a HCCP szabályozás, az ő döntésük. Pedig nem. Minden kormány maga dönti el, kötelezővé teszi-e, vagy sem. Amikor tehát azon háborgunk, hogy a görög taverna konyhájából macskák sétálnak ki, nálunk meg egy kisvendéglőnek is sterilizálót és csírátlanítót kell működtetnie, ne az EU-t hibáztassuk. 

 

„Anyát édes fiával..."

 

Brüsszeltól alig húszpercnyi autóútra van a patinás Leuven. A város katolikus egyetemén Széchenyik, Zrínyiek, Esterházyak, Batthyányk tanultak, de van egy, még ezeknél is fontosabb magyar vonatkozása. Itt találták meg egy kódex lapjai között egyik első nyelvemlékünket, az Ómagyar Mária-siralmat. A történet érdekes és kalandos. Az egyetem könyvtárát ugyanis az első világháborúban a német hadsereg jórészt elpusztította, ezért a jóvátétel keretében a leuveniek könyveket, kéziratokat, kódexeket válogathattak német területeken. Így került a ma Leuveni Kódex néven ismert könyv egy müncheni antikvárius, bizonyos Jacques Rosenthal úr üzletéből - aki Toscanában vásárolta azt - az egyetem kézirattárába. Ott aztán tanácstalanul nézegették az ismeretlen nyelven íródott szöveget, míg ki nem derült: magyar versről van szó. A magyar állam hosszú időn át próbálta megszerezni, végül 1982-ben, Muzslay István jezsuita atya hathatós segítségével sikerült.

 

Mindezekhez képest elenyésző kultúrtörténeti jelentősége van annak, hogy Leuven - ahol egymást értik a kellemesebbnél kellemesebb sörözők - a Stella Artois hazája. A belga sörök nagyon jók, legalábbis megbízható forrásból, minden áldozatra kész kollégáktól, akik végigkóstolták helyettem őket, ezt hallottam. Nyilván csakis azért tették, hogy hiteles információval lássanak el.

Leuven ma is élő, színes egyetemi város

 

A csokoládéváros

 

És itt látható Bruges egyetlen modern épülete - mutatott ki idegenvezetőnk a busz ablakából az öt-hat éve épült kultúrcentrumra. Felújítások persze történtek a kanyargós kis utcákból, keskeny öreg házakból álló gyönyörű városkában, de a lehető legszigorúbb műemléki szabályozás mellett. Ezt az egykor virágzó kereskedővárost melegebb napokon kishajóval is be lehet járni, a csatornákon kőhidak ívelnek át, templomtornyok magasodnak, látni szegényházat, a kőfaragók utcáját, ispotályt, de elidőzne az ember egy-egy kapu vagy öreg ablak nézegetésével is, vagy a csokoládéboltok kínálatában válogatva...

Bruges gyalogosan és kishajóval is bejárható

 

Itt működött a világ első tőzsdéje 1309-től, a Van der Beurze család (börze) házában. A művészet sok helyütt a gazdag kereskedővárosokban virágzik, hiszen élni is kell valamiből... Nem véletlen hát, hogy itt telepedett le annak idején Jan Van Eyck is. Érdemes, sőt, kötelező bemenni a múzeumba, hiszen a német-alföldi festészet szép gyűjteményét láthatjuk benne.

 

Betértünk a Miasszonyunk-templomba is, ott őrzik, üvegfal mögött Michelangelo szépséges szobrát, a Madonnát a kisded Jézussal. Jó helyen van, hiszen az ember ott állva azt érzi, csakis az Isten kiválasztottja képes a márványt így elvarázsolni, átlényegíteni, simogatóan meleggé tenni. Az ember szíve szerint elé húzna egy széket, és leülne szemben vele, nézné órákig, abban a reményben, hogy a szeme és az agya által magába szívhatná a szépséget.

A középkori kőhidak a turisták kedvenc fotótémái...

 

A templomokat itt nagyon magasra építették, egyiknek 105, másiknak 120 méter a tornya, de ami meglepőbb, hogy bennük kiállítások, plakátok láthatók. Vissza akarjuk hívni az embereket a templomokba, mondják, kérdés, ez-e a legjobb módszer erre? De ez már újra az egész, az egyesített Európa egyik nagy kérdése...

 

A tágas piactérre a Belfort-torony mögül jutottunk ki, kilencven méter magas ez is, föntről, állítólag, látni a tengert. Párás, nyálkás idő volt, hol eső, hol hó hullott, inkább a kis utcácskákat jártam végig, próbáltam kitérni a biciklivel közlekedők elől. Bruges-ben ugyanis a biciklis nagyobb úr a gyalogosnál, akiknek viszont nagyon meg kell húzniuk magukat, azok az autósok. Őket csak a legindokoltabb esetben engedik a város központjába.

 

Az útikönyvek azt ajánlják, vegyünk valamelyik kis pavilonban majonézes sült krumplit, eszegessük meg séta közben. Talán majd legközelebb. Mert kesztyűben ugyebár macerás a majszolgatás, kesztyű nélkül meg lefagyott volna a kezem. Ezért inkább egy jó meleg kisvendéglő fedezékéből néztem a hóvihart, aztán az esőt, aztán a hódara kavargását. Meg a helybélieket, aki az évnek ebben az időszakában talán többen vannak, mint a turisták, és akik láthatóan úgy vélekednek az elemekről, mint a fiam óvónője annak idején: nincs rossz idő, csak alkalmatlan öltözék.